Mi az élet?

Itthon, biztonságban lenni? Körülvenni magunkat olyan dolgokkal, amikről azt hisszük, hogy boldogságot kapunk? Teljes kényelemben élni a hétköznapjainkat, minél kevesebb problémával? Karnyújtásnyira lenni ételtől, italtól, tévétől, rádiótól? Valóban ez az élet?

De van-e így fejlődés?

Tudsz-e úgy tanulni valamit magadról vagy a világról, hogy minden a lábaid előtt hever? A camino az egyik legnagyobb leckét adta számomra: hogyan találom fel magam, ha mindaz nincs, amit megszoktam? Úgy, hogy nem volt más választásom, fel kellett találnom magam minden helyzetben. Az egész azzal indult, hogy a sétával szépen visszaálltam egy emberi léptékre. Nem autóval száguldoztam egyik helyről a másikra, hanem ahogyan elődeink, szép lassú léptekkel haladtam.

Volt időm közben átgondolni ezt-azt és olyan kérdésekre fókuszálni, amiket itthon bizony nem egyszer inkább halogattam, mondván, hogy most más dolgom van. Ott bizony nem volt más dolgom.

De nem is volt célom kibújni a gondolatok alól, amik maguktól jöttek, ha akartam, ha nem. Pedig nem terveztem én el, hogy aznap min fogok gondolkodni, csak hát a helyzetek, emberek, tájak valahogy mindig felhoztak egy-egy megoldásra váró helyzetet. Aztán ott volt az időjárás. Itthon sokszor nézem meg, hogy mi várható a héten. Az úton nem törődtem vele, mi lesz, úgysem tehettem ellene semmit. Ha esett, esőkabátba bújtam, ha meleg volt, levetkőztem. Egyáltalán nem bosszantott az időjárás, ami itthon azért sokszor előfordult. Tudtam, hogy úgysem tudok változtatni rajta, így is, úgy is mennem kell tovább. Így aztán mentem, ha esett, ha fújt.

A szállások minősége sem zaklatott fel, örültem, hogy végre ágy van fáradt testem alatt és nem az számított, milyen környezetben hajtom álomra a fejem. Egy idő után szinte minden mindegy volt és kezdtem érezni, hogy ez a való élet, nem az, amit mi otthon elhitetünk magunkkal, körülpakolva hasznosnak és nélkülözhetetlennek tűnő dolgokkal.

Az igazi élet bizony ott kezdődik, ahol a ragaszkodásunkat letesszük.

S ahogy egyre messzebb sétáltam, ragaszkodásom is úgy múlt el. Az út végére megelégedtem azzal, ha le tudtam feküdni bárhová, tudtam enni egy falat bármilyen ételt és legalább víz folyt a csapból, ha nem is meleg. Kapcsolatba kerültem a természettel és önmagammal. Szép lassan megláttam azt, amit addig a sok magam köré pakolt tárgy eltakart.

Az életet.

Forrás: Molnár Regina. Facebook: Kagyló és hátizsák